„Az emberek képesek megváltozni, és nem feltétlenül csak egy nagyon nagy trauma hatására, hanem akár úgy is, hogy folyamatosan és kitartóan dolgoznak azon, hogy szabadabbak, boldogabbak, igazabbak és jobbak legyenek„
Amikor valakinek meg kell alázkodnia egy párkapcsolatban, akkor azt sokkal inkább nevezhetjük elnyomásnak, mint kapcsolatnak, viszont abban nem szabadna benne maradni. Már az orvostudomány is nagyjából elismeri azt, hogy a betegségek döntő része pszichoszomatikus. Ez azt jelenti, hogy a psziché, a lélek megbetegíti a testet. Tehát, ha egy olyan kapcsolatban él valaki, ahol elnyomást, erőteljes féltékenykedést, bizalmatlanságot, kétséget él meg, ez előbb-utóbb ki fog hatni a testére és meg fogja őt betegíteni. Amikor ezt tapasztaljuk, akkor azon sürgősen és hatékonyan javítani kell, ha nem tudunk rajta javítani, akkor még mindig dönthetünk úgy, hogy benne maradunk. Persze, ez esetben nem kell azon csodálkozni, ha jönnek a betegségek. Amennyiben eltűrjük, hogy méltatlanul bánjanak velünk, akkor a következményeket is tűrjük el.
Egyszer egy tanítvány azt kérdezte a mesterétől, hogyan szabadulhatna meg a vágytól. Azt mondta neki a mester, hogy nagyon egyszerű: az egyikőtöknek meg kell halnia. Tehát, hogy ne a testünket kelljen eldobni, mondjuk ilyen pszichoszomatikus tünet miatt, amelyek sokszor komoly betegségekké fejlődnek, akkor tegyük ki a problémát az asztalra, beszéljük meg a másikkal így vagy úgy. Ha nem tudjuk megbeszélni, akkor meg lépni kell.
Azért kell lépni, mert ilyenkor a kérdés nem az, hogy „megtehetem én azt, hogy kilépek ebből a kapcsolatból? A valós kérdés úgy szól, hogy „megtehetem azt, hogy benne maradjak?!”
A másik javulási lehetősége elméleti síkon mindig benne van. Csak nehogy úgy járjunk, mint az a nagyon tehetséges gyerek, akiből akármi is lehetett volna, csak éppen nem lett belőle semmi. Az ígéret földje elég nagy területen húzódik. Ha javulás van, akkor jó, ha nincs javulás, akkor elő kell idézni a javulást. Ha nem történik meg, hát akkor nincs más választásunk, ráadásul ezt nem sírva-zokogva kell megtenni, hanem azért, mert ez a minőségi túlélés záloga. Olyannal is találkoztam már, amikor a minőségi jelzőt el lehetett hagyni, ugyanis a kapcsolat megszakítása a konkrét túlélés záloga volt.
Bizonyára ismerős a játék, amikor az embernek el kell döntenie, hogy hajótöröttként egy lakatlan szigetről kit vinne magával egy hajón, ha csak egyetlen embert vihetne. A válaszok sokfélék: hát én viszem magammal a beteg édesanyámat, most már nincs sok hátra neki, vagy viszem magammal a gyerekemet, neki még élnie kell, őt teszem föl a hajóra…
A jó megoldás, hogy saját magunkat kell megmenteni, mert hogyha saját magunkat megmentjük és jó állapotba hozzuk, akkor tudunk segíteni a többieknek.
Vagy a repülőn miden ülés felett van egy oxigénmaszk, és bizony határozott utasítások is vannak hozzá: „Veszély esetén először vegye fel a saját oxigénmaszkját, majd ha vannak önnel gyerekek, segítsen nekik is.” Az első gondolata talán az lenne minden gondoskodó szülőnek, hogy a gyerek kapjon friss levegőt, de ha belegondolunk abba, hogy ha a szülő elájul az oxigén hiánya miatt, akkor a gyerek túlélési esélyei vészesen leromlanak. Ha valamiért viszont a gyerek ájulna el, akkor így nem történik baj, hiszen a szülő segíteni tud neki, ő pedig megmenekül, hiszen az agy egy néhány másodperces oxigénhiány
